LKG Leövey Klára Gimnázium / FényÉvkönyv

Marad lelkünkben egy marék izzó parázs

(Jubileumi kirándulás)

Tavaly nyáron került sor gimnáziumunk tizedik erdélyi kirándulására. A jubileumi évfordulók számvetésre, mérlegkészítésre ösztönöznek. Adatszerûen: a tíz körúton - többszöri visszatérõkkel - háromszáztizenegy diák és hatvannégy pedagógus vett részt. Kilenc tanuló - közülük már sok egyetemista - és hat tanár négyszer, vagy ennél is többször tért vissza az erdélyi utakra. A "hûségeseket" arról kérdeztem, hogy mit jelentettek számukra barangolásaink, mi motiválta többszöri visszatérésüket. Megilletõdve olvasom õszinte válaszaikat. Arra gondolok, hogyha ezekbõl a vallomásokból csak részleteket emelek ki, igazságtalan vagyok. Mert a beszámolók a maguk teljességében egészek, részletkiemeléssel csak részigazságok fogalmazódnak meg. És mégis vállalnom kell a széttördelést. A családi kötelékek és hagyományok, az elõismeretek és megélések gazdagítják, színezik a közös látványokat, differenciálják az üzeneteket és személyes jellegûvé teszik az élményeket. Mindegyik kiemelés, idézet külön szín az indoklások palettáján.

***

Szerencsésnek mondhatom magam, eddig sokfelé eljutottam. Valóban lenyûgözött a hófedte Ararát, megbámultam Buhara nyüzsgõ piacát, s Helgoland szigetén idõzve megértettem Heinét, az ott nyert ihlet hatására csakis "A dalok könyve" gyöngyszemei születhettek. Szépek, gazdagok voltak eddigi utazásaim, de útjaim, útjaink a Kárpát-medencében egészen más gondolatokat ébresztettek bennem, s az emlékeim is mások. Mert mi, magyarok a Kárpát-medencét magunkénak valljuk, otthon vagyunk benne még akkor is, ha határokon kell átkelnünk, s a határátkelés nyugati eleganciája helyett több órás várakozás, csinovnyikok kicsinyessége, akadékoskodása alázza meg az utazót. De mégis! Vállaljuk az esetleges megalázottságot, a kellemetlen helyzeteket, mert vár minket valami, amit sehol máshol nem érezhetünk, sehol nem tapasztalhatunk. Mert egykor tanult történelemleckéink elevenednek meg, ott állunk nemzeti történelmünk sorsfordító eseményeinek helyszínein: Munkácson, a majtényi síkon, Segesváron, Világosnál, Aradon; Sylvester János, Kõrösi Csoma Sándor, Ady, Petõfi, a két Bolyai, Leövey Klára és még sokan mások lépnek elénk a múltból. Jobban megértjük Kõmûves Kelemen balladáját, ha magunk is felmászunk a "magos Déva várába", Ábel is közelebb kerül hozzánk, ha átutazunk a Hargitán…
Lehet hasonlítgatni, hol szebb a táj: a német Érchegység lilán virágzó erikaszõnyege vagy a Nagyhagymás tarka rétjei tetszenek-e jobban? A válasz egyértelmû. A Nagyhagymás a miénk, s azzal, hogy meghódítjuk, végigjárjuk, még inkább az, virágzó zászpáival, kék enciánjaival, békésen legelészõ teheneivel.
Nagyenyed, a nagy múltú kollégium 1997-es utunk egyik állomása. Böngésszük a táblát, amelyen az iskola egykori tanárainak névsora áll. Megállok * Martin Opitz nevét olvasom. Ki hinné, nemcsak a magyar diákok jártak Nyugatra tanulni, onnan is jöttek hírességek tanítani keletre, Erdélybe, mint Opitz is, akit az utókor a XVII. század egyik jelentõs német költõjeként tart számon. Büszke voltam ekkor Nagyenyed iskolájára!
Ezt a múltat kutatjuk, ismerjük meg barangolásaink során, jó csapattal, jó hangulatban.

(Pandula Józsefné)

Szüleim sokat utazgattak a háború elõtt Erdélyben… Én mint késõi gyermek, létemet e csodálatos vidék gyógyvizeinek köszönhetem. Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy magzati létem elsõ napjait is ott éltem talán. Tehát Erdély: szülõföld, hazám egyik tájegysége. A családban mindig okos tanító szóval, szeretettel szóltak róla…
1956 nyarán, az általános iskola befejezése után szüleim vonatra ültettek, Kolozsváron pedig várt rám a rokonság… 1983-ban Gyulán nyaraltunk a családommal, ekkor átmentünk Nagyszalontára és Nagyváradra, egy másik nap Temesvárra és Aradra… 1987-ben egy társasutazás keretében Moldvába utaztunk… 1993-ban Sepsiszentgyörgyre mentünk… Végre 1997-ben tele várakozással indultam veletek, itthonról haza. S a városok, tájak, amerre korábban jártam, magukhoz öleltek, a csak tanulmányaimból ismertek pedig élõ valósággá váltak. Én idén * sokadszorra - ugyanolyan meghatottsággal álltam meg Mátyás király szülõháza elõtt, mint 56 nyarán. Sok látnivaló új értelmet kapott… Nem tudom eléggé megköszönni a néhány napba sûrített rengeteg élményt, az utazások, városnézések, kirándulások és esték hangulatát, a meghatottságot egy-egy koszorú elhelyezésekor, a verseket, a találkozásokat az ottani "idegenvezetõkkel", írókkal, a közös ebédeket az õszi Erdély-délutánokat… A tanártársaság lelki összhangja szinte tapintható, de a gyerekek viselkedése is sokszor megható volt. Igazi történelmi leckéket kaptak, kaptunk tapasztalatok alapján. Óriási ötlet volt a kárpátaljai kirándulás. A Vereckei-hágónál elénekelni a Himnuszt - keveseknek megadatott életre szóló élmény volt…

(Fábián Tamásné)

Régebben, a nehéz idõkben is jártam Erdélyben, amikor csomagokat kutattak át, embereket szállítottak le a vonatról, nem engedték, hogy barátnõmnél szálljak meg stb. A rossz hangulat miatt (is) elgyávultam, abba maradtak ezek az utak… Amikor az iskolában szervezõdtek a kirándulások, úgy éreztem, erkölcsi kötelességem csatlakozni… Az elsõ években, amikor még órákat kellett várni a határnál, még mindig a félsz volt az erõsebb… Miután megembereltem magam, még mindig úgy éreztem, ez vállalás… De a kellemetlenségek árán is elmegyek… Azután alakult, finomodott, gazdagodott a motiváció. Az elsõ utam után már teljesen természetes volt, hogy megyek a következõre is. Szolidaritásból az ottaniakért. Egyre jobban értettem, éreztem, milyen igazságtalan egy-egy történelmi jelentõségû nagyhatalmi döntés… Õszinte tudásvágy is vitt tovább évrõl-évre… Örültem az egyre nyilvánvalóbban kialakuló törzsgárdának - jó megosztani a hasonló gondolatokat, jó tanulni a tapasztaltabbaktól, jó megbeszélni a pedagógiai problémáinkat iskolánkon kívül… Magyartanárként felejthetetlen Ady szülõháza, emlékhelyei, Arany Szalontája, Petõfi Koltója - engem mindig megérint a hely szelleme; jólesik a tudat, hogy oda léphetek, ahol legnagyobbjaink (irodalmi "szívszerelmeink") jártak. Mikor egy-egy költõt tárgyalva összenézünk az Erdélyben járt diákokkal, amikor lelkesen utalhatunk a közös élményre, amikor érzem, hogy pl. az "Epilógus" annyira személyes közelségbe kerül, mert láthattuk a Kapcsos könyvben - ez úgy melengeti a lelket, ahogy kevés más…
A csodás táj is vonz. A Nagyhagymás "holdbéli" tája, a szédítõ magasságok, a hegyen megülõ felhõk, a juhnyájjal… Nem is hisszük az elején, hogy megmásszuk a Székelykõt, a meredek Cohárdot - s aztán milyen felemelõ, büszke érzés ott fent a csúcson (s milyen megnyugtató utána lent, újra)…
A kintiek embersége, barátsága tiszta és mély, ez is újra és újra megragad bennünket, mindig úgy érzem, érezzük, hogy méltóságot, tartást, kitartást, hûséget lehet tõlük tanulni.

(Dr. Kutassyné Weisz Melinda)

A Leövey Gimnázium másodéves diákjaként jártam elõször az addig csak történelmi és irodalmi tanulmányokból, olvasmányokból, filmekbõl ismert országban. Már ezen az elsõ úton hatással volt rám az az érzés, amit csak az Erdélyt látogatottak érezhetnek. Nehéz leírni mindazt a sok élményt, ami most a negyedik kirándulás után egyszerre feltolul. Útközben sok mindent megtanultunk: tisztábban, érettebben szemlélni a múlt és a jelen történéseit…
Olyan kultúrát találtunk ott, és "csapott meg a szele", amit itthon csak keresni lehet, és azok õrizték meg, akiknek a létük és fennmaradásuk kulcsa volt… Vonz a hely varázsa, nem tudok betelni vele. Még mindig nem ismerem eléggé. Sokszor be-beugrik egy-egy kép: idõs bácsival beszélgetünk Sepsiszentgyörgyön, koszorúzás Vereckén, gyalogtúra Nagyhagymáson, a Cohárdon. A Békás-szorosban; Kovászna, Kisbacon, Törcsvár, Brassó, Homoródalmás, Zágon… Valahányszor hazaérkeztünk, napokig, hetekig nem találtam a helyemet, valami mindig visszahúzott…

(Bence Balázs)

Eddig négy alkalommal vettem részt a Leövey Gimnáziumban szervezett "Erdély szerelmesei" kiránduláson. Az elsõ utazáson való részvételre az indított, hogy a Ceausescu-éra idején Romániában töltött hét év alatt kevés lehetõségem nyílt Erdély és a Székelyföld megismerésére. Ezt a hiányt szerettem volna sürgõsen pótolni, ha már akkor nem sikerült, akkor itthonról. Hiszen a már megismert helyszínekbe családommal együtt beleszerettünk, és mindig visszavágyunk, a még ismeretlen tájak pedig új élményeket jelentenek… Megállapíthattam, hogy rengeteg helyen nem jártam, néhány létezésérõl még csak sejtelmem sem volt. Másrészt rájöttem, hogy ennek a társas barangolásnak valamiféle tábor jellege van, és mégis több annál. Ezeken az utakon alkalmam volt közelebbrõl megismerni azokat a diáktársaimat és tanáraimat, akikkel egy közös érdeklõdési területünk már biztosan van. Ez pedig Erdély tájainak, kultúrájának, valamint kedves lakóinak szeretete, hagyománykövetõ életmódjának tisztelete. Aki egyszer megismerkedett mindezzel, az többet nem felejti, és újra meg újra visszatér.
Az informatív vezetés eredményeképpen, azokra a diákokra is lehetett hatást gyakorolni, akik csak mintegy "a poén kedvéért" jöttek el. Itthon pedig mindenki bizonyíthatta a jó hangulatú, sikeres vetélkedõk alkalmával, hogy nem csupán fizikailag volt jelen, hanem odafigyeléssel, fogékonysággal, a helyi problémák iránti érzékenységgel vett részt a kiránduláson... Az ilyen utazásokon a szabályok betartása, és egymással való betartatása jó nevelõ hatással van mindenkire. Ilyenkor tanulja az ember a toleranciát és az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elvet…

(Haas Adrienn)

Örülök, hogy végre részletesen beszámolhatok érzéseimrõl, benyomásaimról, arról, amit számomra ez a titokzatos, szemet gyönyörködtetõ, néha fájdalommal teli vidék, Erdély jelent… Gimnáziumba kerültem, és lehetõségem nyílt eljutni az addig csak képzeletemben elõforduló erdélyi tájakra… Négyszer volt módom részt venni a kirándulásokon, és minden egyes út új élményt, rengeteg tanulságot jelentett… A legnagyobb hatást talán az elsõ út jelentette számomra, hiszen azt megelõzõen csak könyvekbõl, a televízióból ismerkedhettem Erdéllyel, s csak elképzelni tudtam az ábeli tájakat, a nyakas székely embereket. Szinte habzsoltam a látványt, és még az is elõfordult, hogy a késõ délutáni órákban nyilallt belém az éhség érzete, hiszen reggel óta nem ettem egy falatot sem…
Fontos tényezõ a társaság is, nem mindegy hogy az ember kikkel tölt el egy hetet. Mindig mindenki jókedvû volt és nagyon nyitott. Már az elsõ kiránduláson tudtam, hogy a késõbbiekre is eljövök… és másokat is magammal hozok… A Székelyföld, a Hargita, a Békás-szoros, a zord és titokzatos hangulatot árasztó fenyvesek, a legendás Gyilkos-tó, Tusnád festõi képe, a nagyhagymási barangolás zivatarral fûszerezve, Székelyföld fõvárosa, Marosvásárhely a megelevenedõ múltjával, impozáns épületeivel, lovaglás Gyergyószentmiklóson, zenés-táncos éjszaka Kézdivásárhelyen, színházi elõadás Sepsiszentgyörgyön, nyár közepén hatalmas jégdarab a Bucsecs-tetõn és a csodálatos Kolozsvár - mind olyan élmények, amelyek örökre emlékezetesek maradnak. Nem hagyhatom ki a felsorolásból Kárpátalját sem: az egyik oldalon szemet gyönyörködtetõ vidékeivel, városaival, a másik oldalon rettenetes szegénységével, lakosainak hihetetlen akaratával… Számomra megdöbbentõ volt, hogy miként lehet egyik napról a másikra élni, pénz nélkül, de mégis emelt fõvel, embernek maradva. Ez a felismerés számomra nagy tanulság volt…

(Karácsony István)

Éveken keresztül irigységgel vegyes érdeklõdéssel figyeltem az iskolai erdélyi utak elõkészületeit, élménybeszámolóit… Egyre erõsebb lett az elhatározás: mennem kell, mert múlnak az évek, fogynak a lehetõségek… 1997. Végre! Lázas készülõdés, térkép, útikönyv. Az igazi készülõdés azonban a lelkemben van. Az utazás kilenc napja, mint egy pillanat elszállt. Hogy mi mindent adott ez a "pillanat"! Mohó kíváncsisággal, teljes szívvel és lélekkel gyûjtöttem az élményeket. A fényképek, a virágok csak segítenek ezek megõrzésében, tárgyi valóságukkal is igazolják, minden valóság már… Igen, énekeltem a Himnuszt Aradon, igen, álltam Márton Áron sírjánál, sütöttem szalonnát a Maros partján. Temesvár, Világos, Nagyenyed, Torockó, Vajdahunyad: mesélhetnék templomokról, iskolákról, sarki kocsmáról. Hatalmas "gyûjteménnyel" tértem haza. Egész évben rakosgattam, rendezgettem kincseimet, megosztottam másokkal, mégsem fogytak. Újabbakra vágytam; Erdély hívott és nem lehetett nem elmenni… Tizenévesen olvastam elõször Leövey Kláráról, és meséltem róla osztálytársaimnak. Ötvenévesen koszorút tehettem síremlékére…
Akármerre is jártam, Erdély mindig csak adott és adott. Hitet, erõt, büszkeséget, önérzetet, emberi tartást, a rácsodálkozás, a felfedezés, az összetartozás örömét… Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Nagybánya, Koltó, Érmindszent, Kaplony, Szõdemeter; szaporodnak a "birtokomban lévõ" területek. És még nem szóltam a Kárpátalján tett kitérõrõl: "Verecke híres útján jöttem…", "Bús düledékeiden Husztnak romvára…" hallom belülrõl; szinte ott állok újra… És Erdély újra hív, újra vár…
Harmadszor is elindulok, összeszokott tanári-baráti társaság. Nagy öröm, hogy az utazó diákok között az általam megfertõzöttek is ott vannak. Mint mindig, most is a magyarságukban megmaradt emberek a vezetõink, nem turistaként, barátként fogadnak. Nem idegenbe, hazamentünk! A csodákat begyûjtöttem, sokasodnak, mint egy gyöngysor szemei - Arany János széke, Petõfi nyomai, Ady emlékei, a temesvári keresztek, a csombordi bor aranyló színe, szívet-lelket melengetõ zamata, az encián kékje, a hegyi kutyák ugatása, a hazatérõ kecskék látványa, a Hargita fenyõi, a csorba íze, a gyergyószentmiklósi író-olvasó találkozó megrendítõ csendje, a marosvécsi megemlékezés méltósága… Ez mind-mind az enyém… Fiatalon csak álmodoztam a külföldi utazásokról, majd késõbb eljutottam sok helyre. Szép volt, izgalmas volt, de… Felvitt a lift az Eiffel-torony tetejére, de a Székelykõt, a Cohárdot, a Nagyhagymást én másztam meg. Borzongtam a Meteora szikláinál, de a Tordai-hasadék izgalmasabb volt, a természet nagyságát a Békás-szorosnál éreztem. A Földközi-, a Fekete-, az Égei-tenger sós hullámainak ereje lenyûgözött, de a Medve-tó szelíd sós vize átölelt, fenntartott. Prága, Bécs, Drezda, Párizs, Reims, Strassbourg, Barcelona, Velence, Thessaloniki templomai csodálatosak, de az igazi áhítat Csíksomlyón várt rám. És folytathatnám vég nélkül, mi minden volt még! … Erdély már elvehetetlenül az enyém.

(Duffek Valéria)

***

Mit lehetne ezekhez a vallomástöredékekhez, élményekhez, "varázslathoz" még hozzáfûzni? Talán egy Reményik-vers két sorát:

"Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs."

Papp Béla

© LKG, 2002.