Epizódok a magyar régmúltból

Ebben az esztendõben ünnepeljük a magyar államalapítás ezredik évfordulóját. A millenniumi ünnepségek része a múlt felidézése, a dicsõ õsökre való emlékezés. Ezt tették diákjaink is, akik történelmi vetélkedõkön adtak számot a múlt ismeretérõl. Mató Nikolett (10.F), Palya Timea és Reiner Patrícia (10.G) közös munkáiból közlünk részleteket. A diákokat a versenyekre Bors Éva tanárnõ készítette fel.

Pest, Buda és Óbuda az Árpád-korban

A mai Budapest területe a váci püspökséghez tartozott Szent István korában. Települési rendszere az Árpád-korban többször átalakult. A mai Árpád híd budai hídfõjénél húzódott a Budának nevezett település. Római kövekbõl épülhetett itt fel a 11. század elején egy királyi udvarház, tõle északabbra a prépostság, Szent Péternek szentelt templommal. Építését Péter király kezdhette meg, és Szent László fejezte be. Közelében húzódott a hospesek és cívisek (telepes-vendég, illetve polgár) iparos-kereskedõ települése.
A 13. század elsõ felében a nagyböjtöt töltötték Budán királyaink. Így tett IV. Béla 1241 tavaszán, szorongva várva a tatár veszedelemrõl szóló híradásokat. 1242-ben, amikor a befagyott Dunán a tatárok átkeltek, elfoglalták és elpusztították Buda épületeit. A vész elmúltával megkezdõdött az újjáépítés. A prépostság új, háromhajós, hatvan méter hosszú, húsz méter széles templomot emelt (a mai Fõ téren). A 13. század elsõ harmadában épült királyi vár az Árpád híd feljárójától délre lévõ területen emelkedett a Kós Károly tervezte mai református templom és parókia telkén. Négyzetes alaprajzú, elrendezésében kolostorra emlékeztetõ építmény volt. A tatárjárás után megújították, de elvesztette központi szerepét. Helyébe a mintegy 2,5 km-rel délebbre emelkedõ, hegytetõn épített, fallal körülvett település lépett, amely a Buda nevet kapta. A korábbi Buda így lett (véglegesen) Óbuda, egy fallal nem övezett kisváros. Réve, vására, piaca, hiteleshelye miatt azonban forgalmas település maradt. Nem véletlen, hogy megtelepedtek itt a ferencesek, majd a 14. században a rend nõi ága, a klarissza apácák is. A délre elkeskenyedõ, háromszög alakú fennsíkon (a mai budai Várhegyen) a tatárjárás elõtt faluszerû település állt. A hegy lábánál meleg vizû források törtek fel, ezek táplálták a mai Lukács és Császár fürdõt (Felhévíz), a Király fürdõt, a Rudas és Rác fürdõt (Alhévíz). A fürdõk fölé magasodó Kelenhegyen (ma Gellérthegy) szõlõmûvelés folyt. Délre Kelenföld síksága terült el. A révnél álló település Kispest, szemben a túlparti Pesttel (pesti polgárok birtoka). Kicsiny templomát Szent Gellértnek szentelték. A püspököt a pogánylázadás idején (1046) a hegyrõl taszították le, itt halt meg, a sziklákon állítólag még sokáig látszott vérének nyoma…
A mai Kiskörút vonalában húzódó Duna-ág félhold alakú szigetet körített. Ezen épült Pest városa, a hajdani római castrum romjai közé. Faragott kövei felhasználásával emelték a Boldogasszony tiszteletére szentelt plébániatemplomot. Mellette volt a piactér. A néhány utcából álló településmagot a 13. században már fal övezte. A falon kívül, a Cegléd felé vezetõ út mentén Szenterzsébet falu (külváros) házai húzódtak. Ott állt a fallal körülvett domonkos kolostor. A várost viszonylag kevés magyar lakta, annál több német hospes, fõleg kereskedõk, de éltek itt muszlimok is. Ezt a gazdag, virágzó "német várost" (Rogerius nevezi így) 1242 áprilisában a Sajó menti síkról diadalittasan idezúduló tatárok megtámadták. A polgárok készültek a védelemre, sáncokkal, palánkkal erõsítették meg a védõmûveket. A menekülõ, sebesült Kálmán herceg hiába próbálta õket az ellenállásról lebeszélni, bíztak az erejükben. A tatár kõhajító gépek, a falakra kilõtt nyilak zápora (köztük gyújtónyilak is) azonban napok múltán megtörték az ellenállást. Egyetlen heves rohammal betörtek a hódítók, s megkezdõdött az öldöklés. A domonkosok kolostorába menekültek próbáltak legtovább ellenállni, de õk is odavesztek.
A tatár vész elvonultával a polgárok megkezdték az újjáépítést. IV. Béla királytól 1244-ben aranybullával megerõsített kiváltságlevelet is kaptak. Rövidesen azonban az uralkodó, újabb fenyegetõ tatár betörés hírét hallva, a polgárokat (biztonsági okokból) feltelepítette a túlparti hegy fennsíkjára, melynek meredek szélét fallal vették körül. Ezen belül a fõ utak észak-déli irányban húzódtak. Középtájon épült a Nagyboldogasszonynak szentelt fõplébániatemplom, a német telepesek temploma. Északabbra emelkedett Mária Magdolna tiszteletére a magyarok sokkal kisebb, eleinte falusi templom méretû egyháza. Vallonok, olaszok és zsidók (zsinagógájuk is volt) tették ki a lakosság fennmaradó részét. Emeletes kõházaik, az alattuk húzódó tekervényes pincerendszerrel, egyre növekvõ gazdagságot rejtettek. Buda a 13. század végére az ország kereskedelmi központja lett, polgárai a pesti kiváltságokat élvezték, miközben anyavárosuk évszázadokra Buda külvárosává süllyedt. A Boldogasszony-templom közelében a domonkosok, a hegy déli végének közelében (a mai Várszínház helyén) a ferences szerzetesek emeltek templomot és kolostort. Buda falain belül a királyi palota a 13. században északon, a Bécsi-kapu közelében állt. A várost különállásukat õrzõ, más nemzetiségûekkel össze nem házasodó német polgárok uralták. Elsõsorban a délnémet városokkal ápoltak üzleti és családi kapcsolatokat. A 13. században az uralkodó által kinevezett rector a város vezetõje. Mellette a városi tanács 12 esküdtbõl állt. A fõ kereskedelmi cikk a posztó, majd a bor. Már a 13. században megalakultak az elsõ céhszerû szervezetek. Pünkösdkor és szeptember 8-án tarthattak vásárt, hetente kétszer piacot. A polgároknak országos vámmentességi joguk volt. A Várhegy oldalában, a Duna partján meg a völgyekben helyezkedtek el a külvárosok.
A Nyulak szigete, a mai Margitsziget. A déli végén a johanniták, északon az esztergomi érsek vára állt. Az érseki várhoz közel emelkedett a premontrei templom és kolostor. A legjelentõsebb egyházi intézmény a domonkos apácák kolostora, amit leánya számára alapított IV. Béla az 1250-es években.

Borisz, a kalandos sorsú trónkövetelõ

1110-ben Kálmán elveszti elsõ feleségét és hamarosan ismét megházasodik; az új királyné Kijevbõl érkezik. A frigy azonban balul sikerül: Eufémia megcsalja. Kálmán hazaküldi az asszonyt, aki már apja udvarában szüli meg fiát, Boriszt. Kálmán nem ismeri el sajátjának a gyermeket. A homályt, mely Borisz származását körüllengi, ma már aligha lehet eloszlatni. A herceg mindenesetre Kálmán király fiának nevezte magát, s mindent megtett annak érdekében, hogy ebbõl fakadó jogait Magyarországon is elismerjék. Életútja sok tekintetben hasonló volt a 12. század másik nevezetes trónkövetelõjének, Álmos hercegnek a pályafutásához: épp olyan elszántsággal kovácsolt újabb és újabb terveket a trón megszerzésére, s épp olany sikertelenül, mint állítólagos nagybátyja. Borisz elõször a Magyarországgal II. István hadjáratai óta ellenséges viszonyban álló Bizáncban próbálkozott pártfogóra lelni, de hiába. A császár egy bizánci hercegnõ személyében csupán feleséget adott neki, katonákat nem. Elsõ betörése alkalmával a Sajó mellett elszenvedett kudarcát követõen évekig mit sem lehet tudni sorsáról. 1146-ban aztán német seregekkel tört be az országba, ám hamarosan újra menekülnie kellett.
A következõ évben titokban csatlakozott a második keresztes hadjáratra Magyarországon átvonuló francia lovagsereghez. Amikor jelenléte kiderült, a magyar király Borisz kiadását követelte a francia uralkodótól, amit VII. Lajos jó lovaghoz illõen megtagadott. Jó politikusként viszont gondja volt arra, hogy hívatlan vendége ne keveredhessen bajba, s õrizet alatt magával vitte Konstantinápolyba. Borisz itt bizánci szolgálatba szegõdött, de miután a görög császár nem támogatta magyar trónigényét, lengyel földre ment, ahonnan ismét betört Magyarországra. Miként korábban Kálmán és II. István életét keserítette meg Álmos, illetve a körülötte kialakuló fõúri csoportosulás, most Vak Béla uralkodását Borisz zavarta meg.
A magyar felsõbb körökben számos híve támadt azok közül, akik elégedetlenek voltak Béla és Ilona kormányzásával. A döntõ ütközet elõtt Béla minden fõemberének feltette a kérdést: hogyan vélekedik: fattyú-e Borisz, vagy Kálmán király fia? Azokat, akik nem minõsítették fattyúnak a trónkövetelõt, vagy kitérõen feleltek, a helyszínen megölték. A krónikás szerint így akadályozták meg, hogy a döntõ pillanatban az árulók az ellenséghez pártoljanak. Vak Béla sikerrel megvédte magát Borisszal szemben. Fiai már nem próbálkoztak a magyar trón megszerzésével, beérték a bizánci elõkelõk megszokott életével. Egyikük a távoli Kisázsia egyik tartományának, Kilikiának a helytartójaként szolgálta császárát.

Boldog Özséb

(Esztergom, 1200 k. - Pilisszentkereszt, 1270. január 20., ünnepe: november 13.)

Az egyetlen magyar eredetû szerzetesrendnek, a pálosokénak alapítása és megszervezése Boldog Özséb nevéhez fûzõdik. A "fehér barátok" fontos szerepet játszottak nemcsak a hazai kulturális életben, hanem a szomszédos katolikus országokéban is, pl. Lengyelországban. (A rend központja ma is ott van, anyakolostoruk Czestochowa.) Olyan nagy hírû embereket nevelt ki a rend, mint a bibliafordító Boldog Báthori László, a Mohács utáni esztendõk pap-politikusa, a tragikus véget ért Martinuzzi Fráter György vagy az irodalmár Ányos Pál és a finom tollú költõ Virág Benedek.
Özséb a királyi székhelyû Esztergomban jön világra, 1200 körül. A helyi káptalani iskolában tanul. A hagyomány komoly, jóságos, visszahúzódásra hajlamos papként emlékezik róla. Sokat olvas, ír. (Könyveinek még címe sem maradt ránk). Már esztergomi kanonok korában élénk kapcsolata van a környékrõl idõnként csereberélni be-bejáró remetékkel, akik leginkább maguk fonta vesszõkosaraikat cserélik élelmiszerre. Maga is meglátogatta idõnként Isten szolgáit, s õk "miként a méhek, versengve kínálták neki a vigasztalás édes és bõséges mézét". Élményei hatására Özséb is remete lesz. Nem egymagában vonul azonban a Pilis erdeibe remeteéletet élni, hanem akadnak hozzá hasonló, magányosságra és elmélyült lelki életre vágyó társai. Tervük kivitelezése elé akadályokat gördít az ország ellen támadó, mérhetetlen anyagi, és nem utolsósorban erkölcsi károkat okozó tatár had. Esztergomnak a fellegvárba visszavonuló népe sikerrel meg tudja magát védeni a rabló hordáktól, ám a környéket rettenetes pusztítás éri. Amerre a szem ellát, szanaszét heverõ temetetlen holtak, égett romok, a lelkekben pedig fájdalom és bizonytalanság. Özséb vállalja, ami rá, mint életerõs fiatalemberre és mint a lelkekért is felelõs papi személyre hárul: a temetést, a vigasztalást és a romeltakarítást. Ám 1246 táján két társával kivonul a Pilis erdeibe. Az úgynevezett hármas barlang mellett (a mai Kesztölc falu határában) 1250 táján megépítik monostorukat és a hozzá tartozó templomot. Ez a laza remetei közösség az országban szép számmal lévõ és meglehetõsen régóta mûködõ remetékhez képest jó helyzetbe került, ugyanis Özséb személyében van papjuk, aki az egyházjogban jártas, tanult ember. A pilisiek száma gyorsan nõ. A 13. század elején már általános egyházi törekvés, hogy a remetéket az egyházhoz kössék, fölöttük felügyeletet gyakoroljanak. Ennek legmegbízhatóbb eszköze az életüket minden téren részletesen szabályozó valamelyik regula elfogadtatása. (Általában vagy a Benedek- vagy az Ágoston-féle szabályzatot választották.) Özséb és társai az utóbbit tartják a maguk számára vonzóbbnak. Tisztes öregségben, békében hunyt el társai közt.

A Szent Jobb története

A Szent Jobb Szent István királyunk mumifikálódott jobb kézfeje, melyet a katolikus egyház ereklyeként tisztel. Fennmaradása államalapítónk kettõs eltemetésével magyarázható: Istvánt elõször 1038-ban, másodszor az 1060-as évek elején temették el Székesfehérvárott, amikor a fehér kõszarkofágból a mumifikálódott testet aknasírba helyezték. Vélhetõleg ekkor választhatták el a király jobb karját, amit a bazilika kincstárából Mercurius õrkanonok a Bihar megyei családi monostorába, késõbbi nevén Szentjobbra (ma Siniob, Románia) vitt el. A kar egy része talán Nagy Lajos király idején Lengyelországba, Lembergbe (ma Lvov), másik része a bécsi Szent István-dóm kincstárába került. A Szent Jobb megtalálásáról a Hartvik-féle Szent István legenda tudósít. Az 1083-as szentté avatás után László király tudomást szerzett a létezésérõl, nyilvános tisztelete ez idõtõl keltezhetõ. A május 30-ra esõ ünnepének elsõ említése a Pray-kódexben található. A Szent Jobbot a 15. században átvitték Székesfehérvárra, ahonnan 1541 után a törökök elrabolták. Még a 16. század második felében raguzai domonkos szerzetesek kereskedõktõl vásárolták meg, és 1590-ben ezüst és kristály ereklyetartót készítettek számára. Mária Terézia királynõ 1771-ben Raguzából (ma Dubrovnik, Horvátország) Budára hozatta.
Neogótikus, kápolnaszerû ereklyetartója 1862-ben, Lippert József prímási fõépítész tervei szerint Bécsben készült. Ez foglalja magában a belsõ üveghengert, tornyos részén Szent István szobra áll. Az ereklyét jelenleg a budapesti Szent István bazilikában õrzik.

A koronázási ékszerek sorsa

A magyar királyok koronázását egyedül hitelesítõ Szent Korona és a koronázási ékszerek története korántsem mondható békésnek és eseménytelennek. A korona kiemelkedõ fontosságának köszönhetõ, hogy sorsát feljegyezték a krónikák. Elõször a II. András elõl Ausztriába menekült és ott elhunyt III. Lászlóval került külföldre. Az Árpád-ház kihalása után a trónkövetelõk kezére jutott. Amikor I. (Bajor) Ottó és kísérete vitte magával, a ló nyergére kötött, koronát rejtõ hordó szíja eloldódott, és csak késõbb vették észre, hogy eltûnt a becses kincs. Másnap reggel tudtak csak visszaindulni a keresésére, és az út mellett szerencsésen megtalálták. Rövidesen Kán László erdélyi vajda birtokába került, aki csak az után adta ki a királyi hatalmat véglegesen megszerzõ I. (Anjou) Károly királynak, hogy megbékélt vele. A rövid ideig uralkodó Habsburg Albert halála után a fõurak a Jagelló-házbeli Ulászlót választották királlyá, nem tudták azonban megkoronázni a Szent Koronával, mivel az addigra az ellentábor kezébe került. Albert özvegye ugyanis fiúgyermeket szült, V. Lászlót, és hogy a trónt számára biztosítani tudja, hozzá kellett jutnia a jelvényhez. A kalandos történetrõl pontos ismereteink vannak, mert a királyné udvarhölgye, Kottanner Ilona, aki a Visegrádon õrzött koronát 1440 februárjának egy éjszakáján megszerezte és magával vitte, gondosan leírta az eseményeket, és feljegyzése megmaradt. Komáromnál a zajló Dunán átkelõ özvegy királynéval és kíséretével együtt a korona kis híján a folyóba veszett. Ezután a Szent Korona Frigyes császárhoz került. Ulászló fejére ezért a Szent István fejereklyetartójáról levett koronát tette az esztergomi érsek. A császár csak húsz év múlva adta vissza a Szent Koronát I. (Hunyadi) Mátyásnak, akit ezért csak évekkel a megválasztása után koronáztak meg. Az õ uralkodása idején állították fel a koronaõrséget. Igen nagy veszélyben volt a korona, amikor Szulejmán szultán kezébe került. A szultán kíváncsi volt a koronára, de mivel nem találta elég pompázatosnak, visszaadta Szapolyai János királynak. A szultán, aki a kincstárában tekintélyes drágaköveket õrzött, szerencsére nem becsülte sokra a Szent Koronát ékesítõ igazgyöngyöket, almandinokat. A gyalui egyezmény után Izabella királyné átadta a koronázási ékszereket I. Ferdinándnak. Az uralkodói jelvények viszontagságai egy idõre véget értek. Mégis ez idõ tájt érte a legnagyobb baleset a koronát: felsõ lemezei közül három eltörött, a kereszt pedig elferdült. Az eseményrõl nem készült feljegyzés, ezért nem tudjuk, hogy mikor és mi történt. 1849-ben, amikor Szemere Bertalan belügyminiszter elhagyta az országot, úgy döntött, hogy a koronázási ékszereket tartalmazó vasládát a határon, Orsován elássa. Csak néhány év múlva találták meg. A korona és a jogar teljesen ép volt, de a kard erõsen rozsdásodott, a palást pedig átnedvesedett. A kiegyezés után a budai vár páncéltermében õrizték a ládát, benne a jelvényekkel. A második világháború végén Szálasi Ferenc "nemzetvezetõ" a koronázási ékszereket elõbb Veszprémben, majd Kõszegen õrizte. 1945 márciusának végén a koronaõrség parancsnoka, Pajtás Ernõ ezredes vezetésével az elõretörõ szovjet csapatok elõl Ausztriába vitték õket. Elõször Mariazellbe, innen a Salzburg környéki Mattseebe, ahol elásták, majd május elején átadták az Egyesült Államok hadseregének. Európából a legnagyobb titokban szállították az USA-ba, és a Knox-erõdben õrizték. A koronázási jelvényeket Carter elnöksége idején, 1978-ban adták vissza Magyarországnak. Az átadási ünnepségen jelen volt Cyrus Vance amerikai külügyminiszter is. A koronázási ékszereket több mint két évtizedig a Magyar Nemzeti Múzeumban õrizték, ahol több százezren tekintették meg. A Millennium tiszteletére a Parlamentbe szállították át õket (az igen rossz állapotban lévõ palást kivételével). Ez újra felkeltette az érdeklõdést a magyar koronázási jelvények iránt, amelyhez hasonló ékszeregyüttes kevés található a világon.