Epizódok a magyar régmúltból
Ebben az esztendõben ünnepeljük a magyar államalapítás
ezredik évfordulóját. A millenniumi ünnepségek
része a múlt felidézése, a dicsõ õsökre
való emlékezés. Ezt tették diákjaink
is, akik történelmi vetélkedõkön adtak számot
a múlt ismeretérõl. Mató Nikolett (10.F), Palya
Timea és Reiner Patrícia (10.G) közös munkáiból
közlünk részleteket. A diákokat a versenyekre Bors
Éva tanárnõ készítette fel.
Pest, Buda és Óbuda az Árpád-korban
A mai Budapest területe a váci püspökséghez
tartozott Szent István korában. Települési rendszere
az Árpád-korban többször átalakult. A mai
Árpád híd budai hídfõjénél
húzódott a Budának nevezett település.
Római kövekbõl épülhetett itt fel a 11. század
elején egy királyi udvarház, tõle északabbra
a prépostság, Szent Péternek szentelt templommal. Építését
Péter király kezdhette meg, és Szent László
fejezte be. Közelében húzódott a hospesek és
cívisek (telepes-vendég, illetve polgár) iparos-kereskedõ
települése.
A 13. század elsõ felében a nagyböjtöt töltötték
Budán királyaink. Így tett IV. Béla 1241 tavaszán,
szorongva várva a tatár veszedelemrõl szóló
híradásokat. 1242-ben, amikor a befagyott Dunán a tatárok
átkeltek, elfoglalták és elpusztították
Buda épületeit. A vész elmúltával megkezdõdött
az újjáépítés. A prépostság
új, háromhajós, hatvan méter hosszú,
húsz méter széles templomot emelt (a mai Fõ
téren). A 13. század elsõ harmadában épült
királyi vár az Árpád híd feljárójától
délre lévõ területen emelkedett a Kós Károly
tervezte mai református templom és parókia telkén.
Négyzetes alaprajzú, elrendezésében kolostorra
emlékeztetõ építmény volt. A tatárjárás
után megújították, de elvesztette központi
szerepét. Helyébe a mintegy 2,5 km-rel délebbre emelkedõ,
hegytetõn épített, fallal körülvett település
lépett, amely a Buda nevet kapta. A korábbi Buda így
lett (véglegesen) Óbuda, egy fallal nem övezett kisváros.
Réve, vására, piaca, hiteleshelye miatt azonban forgalmas
település maradt. Nem véletlen, hogy megtelepedtek itt
a ferencesek, majd a 14. században a rend nõi ága,
a klarissza apácák is. A délre elkeskenyedõ,
háromszög alakú fennsíkon (a mai budai Várhegyen)
a tatárjárás elõtt faluszerû település
állt. A hegy lábánál meleg vizû források
törtek fel, ezek táplálták a mai Lukács
és Császár fürdõt (Felhévíz),
a Király fürdõt, a Rudas és Rác fürdõt
(Alhévíz). A fürdõk fölé magasodó
Kelenhegyen (ma Gellérthegy) szõlõmûvelés
folyt. Délre Kelenföld síksága terült el.
A révnél álló település Kispest,
szemben a túlparti Pesttel (pesti polgárok birtoka). Kicsiny
templomát Szent Gellértnek szentelték. A püspököt
a pogánylázadás idején (1046) a hegyrõl
taszították le, itt halt meg, a sziklákon állítólag
még sokáig látszott vérének nyoma
A mai Kiskörút vonalában húzódó
Duna-ág félhold alakú szigetet körített.
Ezen épült Pest városa, a hajdani római castrum
romjai közé. Faragott kövei felhasználásával
emelték a Boldogasszony tiszteletére szentelt plébániatemplomot.
Mellette volt a piactér. A néhány utcából
álló településmagot a 13. században már
fal övezte. A falon kívül, a Cegléd felé
vezetõ út mentén Szenterzsébet falu (külváros)
házai húzódtak. Ott állt a fallal körülvett
domonkos kolostor. A várost viszonylag kevés magyar lakta,
annál több német hospes, fõleg kereskedõk,
de éltek itt muszlimok is. Ezt a gazdag, virágzó "német
várost" (Rogerius nevezi így) 1242 áprilisában
a Sajó menti síkról diadalittasan idezúduló
tatárok megtámadták. A polgárok készültek
a védelemre, sáncokkal, palánkkal erõsítették
meg a védõmûveket. A menekülõ, sebesült
Kálmán herceg hiába próbálta õket
az ellenállásról lebeszélni, bíztak az
erejükben. A tatár kõhajító gépek,
a falakra kilõtt nyilak zápora (köztük gyújtónyilak
is) azonban napok múltán megtörték az ellenállást.
Egyetlen heves rohammal betörtek a hódítók, s
megkezdõdött az öldöklés. A domonkosok kolostorába
menekültek próbáltak legtovább ellenállni,
de õk is odavesztek.
A tatár vész elvonultával a polgárok megkezdték
az újjáépítést. IV. Béla királytól
1244-ben aranybullával megerõsített kiváltságlevelet
is kaptak. Rövidesen azonban az uralkodó, újabb fenyegetõ
tatár betörés hírét hallva, a polgárokat
(biztonsági okokból) feltelepítette a túlparti
hegy fennsíkjára, melynek meredek szélét fallal
vették körül. Ezen belül a fõ utak észak-déli
irányban húzódtak. Középtájon épült
a Nagyboldogasszonynak szentelt fõplébániatemplom,
a német telepesek temploma. Északabbra emelkedett Mária
Magdolna tiszteletére a magyarok sokkal kisebb, eleinte falusi templom
méretû egyháza. Vallonok, olaszok és zsidók
(zsinagógájuk is volt) tették ki a lakosság
fennmaradó részét. Emeletes kõházaik,
az alattuk húzódó tekervényes pincerendszerrel,
egyre növekvõ gazdagságot rejtettek. Buda a 13. század
végére az ország kereskedelmi központja lett,
polgárai a pesti kiváltságokat élvezték,
miközben anyavárosuk évszázadokra Buda külvárosává
süllyedt. A Boldogasszony-templom közelében a domonkosok,
a hegy déli végének közelében (a mai Várszínház
helyén) a ferences szerzetesek emeltek templomot és kolostort.
Buda falain belül a királyi palota a 13. században északon,
a Bécsi-kapu közelében állt. A várost különállásukat
õrzõ, más nemzetiségûekkel össze
nem házasodó német polgárok uralták.
Elsõsorban a délnémet városokkal ápoltak
üzleti és családi kapcsolatokat. A 13. században
az uralkodó által kinevezett rector a város vezetõje.
Mellette a városi tanács 12 esküdtbõl állt.
A fõ kereskedelmi cikk a posztó, majd a bor. Már a
13. században megalakultak az elsõ céhszerû szervezetek.
Pünkösdkor és szeptember 8-án tarthattak vásárt,
hetente kétszer piacot. A polgároknak országos vámmentességi
joguk volt. A Várhegy oldalában, a Duna partján meg
a völgyekben helyezkedtek el a külvárosok.
A Nyulak szigete, a mai Margitsziget. A déli végén
a johanniták, északon az esztergomi érsek vára
állt. Az érseki várhoz közel emelkedett a premontrei
templom és kolostor. A legjelentõsebb egyházi intézmény
a domonkos apácák kolostora, amit leánya számára
alapított IV. Béla az 1250-es években.
Borisz, a kalandos sorsú trónkövetelõ
1110-ben Kálmán elveszti elsõ feleségét
és hamarosan ismét megházasodik; az új királyné
Kijevbõl érkezik. A frigy azonban balul sikerül: Eufémia
megcsalja. Kálmán hazaküldi az asszonyt, aki már
apja udvarában szüli meg fiát, Boriszt. Kálmán
nem ismeri el sajátjának a gyermeket. A homályt, mely
Borisz származását körüllengi, ma már
aligha lehet eloszlatni. A herceg mindenesetre Kálmán király
fiának nevezte magát, s mindent megtett annak érdekében,
hogy ebbõl fakadó jogait Magyarországon is elismerjék.
Életútja sok tekintetben hasonló volt a 12. század
másik nevezetes trónkövetelõjének, Álmos
hercegnek a pályafutásához: épp olyan elszántsággal
kovácsolt újabb és újabb terveket a trón
megszerzésére, s épp olany sikertelenül, mint
állítólagos nagybátyja. Borisz elõször
a Magyarországgal II. István hadjáratai óta
ellenséges viszonyban álló Bizáncban próbálkozott
pártfogóra lelni, de hiába. A császár
egy bizánci hercegnõ személyében csupán
feleséget adott neki, katonákat nem. Elsõ betörése
alkalmával a Sajó mellett elszenvedett kudarcát követõen
évekig mit sem lehet tudni sorsáról. 1146-ban aztán
német seregekkel tört be az országba, ám hamarosan
újra menekülnie kellett.
A következõ évben titokban csatlakozott a második
keresztes hadjáratra Magyarországon átvonuló
francia lovagsereghez. Amikor jelenléte kiderült, a magyar király
Borisz kiadását követelte a francia uralkodótól,
amit VII. Lajos jó lovaghoz illõen megtagadott. Jó
politikusként viszont gondja volt arra, hogy hívatlan vendége
ne keveredhessen bajba, s õrizet alatt magával vitte Konstantinápolyba.
Borisz itt bizánci szolgálatba szegõdött, de miután
a görög császár nem támogatta magyar trónigényét,
lengyel földre ment, ahonnan ismét betört Magyarországra.
Miként korábban Kálmán és II. István
életét keserítette meg Álmos, illetve a körülötte
kialakuló fõúri csoportosulás, most Vak Béla
uralkodását Borisz zavarta meg.
A magyar felsõbb körökben számos híve támadt
azok közül, akik elégedetlenek voltak Béla és
Ilona kormányzásával. A döntõ ütközet
elõtt Béla minden fõemberének feltette a kérdést:
hogyan vélekedik: fattyú-e Borisz, vagy Kálmán
király fia? Azokat, akik nem minõsítették fattyúnak
a trónkövetelõt, vagy kitérõen feleltek,
a helyszínen megölték. A krónikás szerint
így akadályozták meg, hogy a döntõ pillanatban
az árulók az ellenséghez pártoljanak. Vak Béla
sikerrel megvédte magát Borisszal szemben. Fiai már
nem próbálkoztak a magyar trón megszerzésével,
beérték a bizánci elõkelõk megszokott
életével. Egyikük a távoli Kisázsia egyik
tartományának, Kilikiának a helytartójaként
szolgálta császárát.
Boldog Özséb
(Esztergom, 1200 k. - Pilisszentkereszt, 1270. január 20., ünnepe: november 13.)
Az egyetlen magyar eredetû szerzetesrendnek, a pálosokénak
alapítása és megszervezése Boldog Özséb
nevéhez fûzõdik. A "fehér barátok"
fontos szerepet játszottak nemcsak a hazai kulturális életben,
hanem a szomszédos katolikus országokéban is, pl. Lengyelországban.
(A rend központja ma is ott van, anyakolostoruk Czestochowa.) Olyan
nagy hírû embereket nevelt ki a rend, mint a bibliafordító
Boldog Báthori László, a Mohács utáni
esztendõk pap-politikusa, a tragikus véget ért Martinuzzi
Fráter György vagy az irodalmár Ányos Pál
és a finom tollú költõ Virág Benedek.
Özséb a királyi székhelyû Esztergomban jön
világra, 1200 körül. A helyi káptalani iskolában
tanul. A hagyomány komoly, jóságos, visszahúzódásra
hajlamos papként emlékezik róla. Sokat olvas, ír.
(Könyveinek még címe sem maradt ránk). Már
esztergomi kanonok korában élénk kapcsolata van a környékrõl
idõnként csereberélni be-bejáró remetékkel,
akik leginkább maguk fonta vesszõkosaraikat cserélik
élelmiszerre. Maga is meglátogatta idõnként
Isten szolgáit, s õk "miként a méhek, versengve
kínálták neki a vigasztalás édes és
bõséges mézét". Élményei
hatására Özséb is remete lesz. Nem egymagában
vonul azonban a Pilis erdeibe remeteéletet élni, hanem akadnak
hozzá hasonló, magányosságra és elmélyült
lelki életre vágyó társai. Tervük kivitelezése
elé akadályokat gördít az ország ellen
támadó, mérhetetlen anyagi, és nem utolsósorban
erkölcsi károkat okozó tatár had. Esztergomnak
a fellegvárba visszavonuló népe sikerrel meg tudja
magát védeni a rabló hordáktól, ám
a környéket rettenetes pusztítás éri. Amerre
a szem ellát, szanaszét heverõ temetetlen holtak, égett
romok, a lelkekben pedig fájdalom és bizonytalanság.
Özséb vállalja, ami rá, mint életerõs
fiatalemberre és mint a lelkekért is felelõs papi személyre
hárul: a temetést, a vigasztalást és a romeltakarítást.
Ám 1246 táján két társával kivonul
a Pilis erdeibe. Az úgynevezett hármas barlang mellett (a
mai Kesztölc falu határában) 1250 táján
megépítik monostorukat és a hozzá tartozó
templomot. Ez a laza remetei közösség az országban
szép számmal lévõ és meglehetõsen
régóta mûködõ remetékhez képest
jó helyzetbe került, ugyanis Özséb személyében
van papjuk, aki az egyházjogban jártas, tanult ember. A pilisiek
száma gyorsan nõ. A 13. század elején már
általános egyházi törekvés, hogy a remetéket
az egyházhoz kössék, fölöttük felügyeletet
gyakoroljanak. Ennek legmegbízhatóbb eszköze az életüket
minden téren részletesen szabályozó valamelyik
regula elfogadtatása. (Általában vagy a Benedek- vagy
az Ágoston-féle szabályzatot választották.)
Özséb és társai az utóbbit tartják
a maguk számára vonzóbbnak. Tisztes öregségben,
békében hunyt el társai közt.
A Szent Jobb története
A Szent Jobb Szent István királyunk mumifikálódott
jobb kézfeje, melyet a katolikus egyház ereklyeként
tisztel. Fennmaradása államalapítónk kettõs
eltemetésével magyarázható: Istvánt elõször
1038-ban, másodszor az 1060-as évek elején temették
el Székesfehérvárott, amikor a fehér kõszarkofágból
a mumifikálódott testet aknasírba helyezték.
Vélhetõleg ekkor választhatták el a király
jobb karját, amit a bazilika kincstárából Mercurius
õrkanonok a Bihar megyei családi monostorába, késõbbi
nevén Szentjobbra (ma Siniob, Románia) vitt el. A kar egy
része talán Nagy Lajos király idején Lengyelországba,
Lembergbe (ma Lvov), másik része a bécsi Szent István-dóm
kincstárába került. A Szent Jobb megtalálásáról
a Hartvik-féle Szent István legenda tudósít.
Az 1083-as szentté avatás után László
király tudomást szerzett a létezésérõl,
nyilvános tisztelete ez idõtõl keltezhetõ. A
május 30-ra esõ ünnepének elsõ említése
a Pray-kódexben található. A Szent Jobbot a 15. században
átvitték Székesfehérvárra, ahonnan 1541
után a törökök elrabolták. Még a 16.
század második felében raguzai domonkos szerzetesek
kereskedõktõl vásárolták meg, és
1590-ben ezüst és kristály ereklyetartót készítettek
számára. Mária Terézia királynõ
1771-ben Raguzából (ma Dubrovnik, Horvátország)
Budára hozatta.
Neogótikus, kápolnaszerû ereklyetartója 1862-ben,
Lippert József prímási fõépítész
tervei szerint Bécsben készült. Ez foglalja magában
a belsõ üveghengert, tornyos részén Szent István
szobra áll. Az ereklyét jelenleg a budapesti Szent István
bazilikában õrzik.
A koronázási ékszerek sorsa
A magyar királyok koronázását egyedül
hitelesítõ Szent Korona és a koronázási
ékszerek története korántsem mondható békésnek
és eseménytelennek. A korona kiemelkedõ fontosságának
köszönhetõ, hogy sorsát feljegyezték a krónikák.
Elõször a II. András elõl Ausztriába menekült
és ott elhunyt III. Lászlóval került külföldre.
Az Árpád-ház kihalása után a trónkövetelõk
kezére jutott. Amikor I. (Bajor) Ottó és kísérete
vitte magával, a ló nyergére kötött, koronát
rejtõ hordó szíja eloldódott, és csak
késõbb vették észre, hogy eltûnt a becses
kincs. Másnap reggel tudtak csak visszaindulni a keresésére,
és az út mellett szerencsésen megtalálták.
Rövidesen Kán László erdélyi vajda birtokába
került, aki csak az után adta ki a királyi hatalmat véglegesen
megszerzõ I. (Anjou) Károly királynak, hogy megbékélt
vele. A rövid ideig uralkodó Habsburg Albert halála után
a fõurak a Jagelló-házbeli Ulászlót választották
királlyá, nem tudták azonban megkoronázni a
Szent Koronával, mivel az addigra az ellentábor kezébe
került. Albert özvegye ugyanis fiúgyermeket szült,
V. Lászlót, és hogy a trónt számára
biztosítani tudja, hozzá kellett jutnia a jelvényhez.
A kalandos történetrõl pontos ismereteink vannak, mert
a királyné udvarhölgye, Kottanner Ilona, aki a Visegrádon
õrzött koronát 1440 februárjának egy éjszakáján
megszerezte és magával vitte, gondosan leírta az eseményeket,
és feljegyzése megmaradt. Komáromnál a zajló
Dunán átkelõ özvegy királynéval
és kíséretével együtt a korona kis híján
a folyóba veszett. Ezután a Szent Korona Frigyes császárhoz
került. Ulászló fejére ezért a Szent István
fejereklyetartójáról levett koronát tette az
esztergomi érsek. A császár csak húsz év
múlva adta vissza a Szent Koronát I. (Hunyadi) Mátyásnak,
akit ezért csak évekkel a megválasztása után
koronáztak meg. Az õ uralkodása idején állították
fel a koronaõrséget. Igen nagy veszélyben volt a korona,
amikor Szulejmán szultán kezébe került. A szultán
kíváncsi volt a koronára, de mivel nem találta
elég pompázatosnak, visszaadta Szapolyai János királynak.
A szultán, aki a kincstárában tekintélyes drágaköveket
õrzött, szerencsére nem becsülte sokra a Szent Koronát
ékesítõ igazgyöngyöket, almandinokat. A gyalui
egyezmény után Izabella királyné átadta
a koronázási ékszereket I. Ferdinándnak. Az
uralkodói jelvények viszontagságai egy idõre
véget értek. Mégis ez idõ tájt érte
a legnagyobb baleset a koronát: felsõ lemezei közül
három eltörött, a kereszt pedig elferdült. Az eseményrõl
nem készült feljegyzés, ezért nem tudjuk, hogy
mikor és mi történt. 1849-ben, amikor Szemere Bertalan
belügyminiszter elhagyta az országot, úgy döntött,
hogy a koronázási ékszereket tartalmazó vasládát
a határon, Orsován elássa. Csak néhány
év múlva találták meg. A korona és a
jogar teljesen ép volt, de a kard erõsen rozsdásodott,
a palást pedig átnedvesedett. A kiegyezés után
a budai vár páncéltermében õrizték
a ládát, benne a jelvényekkel. A második világháború
végén Szálasi Ferenc "nemzetvezetõ"
a koronázási ékszereket elõbb Veszprémben,
majd Kõszegen õrizte. 1945 márciusának végén
a koronaõrség parancsnoka, Pajtás Ernõ ezredes
vezetésével az elõretörõ szovjet csapatok
elõl Ausztriába vitték õket. Elõször
Mariazellbe, innen a Salzburg környéki Mattseebe, ahol elásták,
majd május elején átadták az Egyesült Államok
hadseregének. Európából a legnagyobb titokban
szállították az USA-ba, és a Knox-erõdben
õrizték. A koronázási jelvényeket Carter
elnöksége idején, 1978-ban adták vissza Magyarországnak.
Az átadási ünnepségen jelen volt Cyrus Vance amerikai
külügyminiszter is. A koronázási ékszereket
több mint két évtizedig a Magyar Nemzeti Múzeumban
õrizték, ahol több százezren tekintették
meg. A Millennium tiszteletére a Parlamentbe szállították
át õket (az igen rossz állapotban lévõ
palást kivételével). Ez újra felkeltette az
érdeklõdést a magyar koronázási jelvények
iránt, amelyhez hasonló ékszeregyüttes kevés
található a világon.
|