LKG Leövey Klára Gimnázium / FényÉvkönyv

Véletlenek, híres emberek

Nagy Levente 1994-ben érettségizett gimnáziumunkban, számítástechnikai osztályban. Alábbi kis írása azonban nem elsõsorban számítástechnikai vonatkozásai miatt érdekes. A történet sokkal inkább a véletlenek hatalmáról szól.

A háború után egy sokgyermekes magyar családból az egyik gyermek a Vöröskereszt támogatásával egy svájci családnál vendégeskedett. Az ilyen ott tartózkodás rövid ideje alatt a szegényebb országokból jövõ gyerekek teljes orvosi felügyeletet, ruhákat stb. kaptak. Így jutott el Svájc egy kis iparvárosába, Winterthurba egy hatéves magyar kislány is.
A vendégség után a kapcsolat nem szakadt meg. Édesanyám, az egykori hatéves kislány még évekkel késõbb is levelezett korábbi vendéglátóival. Csomagok és levelek jöttek-mentek: az apróbb ajándékok mellett személyes üzenetek is, ami azért érdekes, mert a winterthuri családnál sok gyerek megfordult. Évekkel késõbb, amikor a kislányból érettségizõ diák lett, még az érettségi tablóképet is elküldték Svájcba. Erre viszont már nem érkezett válasz. Édesanyámék még küldtek néhány levelet az élet különbözõ fontosabb eseményeirõl, de ezek is válasz nélkül maradtak.
Ötven év múlva jött a véletlen, egy biztosítótársaságot hirdetõ utcai plakát formájában. Volt rajta ugyanis egy érdekes szó: Winterthur. Felidézte a régi emlékeket, és felvetõdött: mi lenne, ha felelevenítenénk a régi kapcsolatot? Elõkerestük a címet és küldtünk egy levelet, melyben arra kértük a címen ma élõket, hogy segítsenek megtalálni azt a családot, amely ekkor és ekkor ott lakott Winterthurban.
A válasz nem sokat váratott magára: a kedves ismeretlenek megszerezték az új címet és egy telefonszámot. Újabb levél ment - most az új címre, Zürichbe -, de arra nem érkezett válasz. Tettünk még egy kísérletet: telefonon is felhívtuk Klaust - édesanyám csak így hívta. Ekkor derült ki, hogy a válaszlevél elakadt valahol. Rövid beszélgetés után megegyeztünk, hogy a posta helyett az Internetet választjuk a további levelezéshez.
Klaus, aki hatvanas évei elején járó, fiatalos kedélyû ember, érdekesnek találta a helyzetet, sõt úgy gondolta, személyes találkozás révén még jobban feleleveníthetõk az ötven évvel ezelõtt történtek. Így aztán némi szervezés után megérkeztünk Svájcba - én a tolmács szerepét töltöttem be -, hogy találkozzon két ember, akik csak gyermekként ismerték egymást. A zürichi repülõtéren egy középtermetû, pipázó férfi fogadott bennünket. A történet innen akár szokványos is lehetne - csakhogy hátravolt még egy csattanó.
A beszélgetések közben Klaus életérõl, egykori és jelenlegi munkájáról is mesélt. Ekkor döbbentem rá: hiszen ezt az embert én is ismerem, olvastam könyveit, dolgoztam az általa tervezett Pascal nyelvvel. Szívélyes vendéglátónk nem más, mint Niklaus Wirth!*
Bepillanthattam a Mester munkájába. Hobbiszobájában saját építésû számítógépén dolgozik, egy régebbi, de még mindig kiválóan mûködõ Ceresen, és természetesen egy saját maga által tervezett operációs rendszert használ, az Oberon egyik változatát.
Egy este lent találtam a mûhelyében, amint lázasan dolgozott valamin. Behívott, és kérte, segítsek neki egy kísérletben. Egy kis saját tervezésû áramkört bütykölt, ami egy másik számítógépet mûködtetett speciális, elõre megtervezett paraméterekkel, feladatokkal. Miközben a kísérleti számítógépet raktuk össze, megmutatta, hogy melyik alkatrész mit tud, és azt, hogyan készítette el ott helyben, az asztalán. Érdekes volt látni, hogy a nagy számítógépek is csak úgy születnek meg, mint minden hétköznapi dolog. Egy tervezõasztalon, kísérletek útján. Miközben elmesélte, mit miként csinál az új áramkör, szinte gyermeki öröm ült ki az arcára, hogy valakinek elmagyarázhatja mûködésüket.

Ennyi a történet - kell ennél több egy nagyravágyó programozótanoncnak?

Nagy Levente

© LKG, 2002.