LKG Leövey Klára Gimnázium / FényÉvkönyv

A kettéhasadt világ és a világhiány kifejlõdése József Attila költészetében

Nagy Emília József Attiláról írt tanulmányának rövidített változatát közöljük.

József Attila serdülõkorától fogva súlyos alkalmazkodási zavarral küzdött, s ez kihatással volt kapcsolataira, és megakadályozta normális életvitelének kifejlõdését.
Rövid élete során többször kísérelt meg öngyilkosságot, állapota az idõ elõrehaladtával annyira súlyosbodott, hogy 1931 végétõl pszichoanalitikus kezelésre járt. (Kezelte többek között: dr. Raport Samu idegorvos, dr. Kulcsár István individuálpszichológus, dr. Bak Róbert neurológus és Gyömrõi Edit.) Az analízisek azonban nem hozták meg a várt eredményt, sõt sok kortárs véleménye szerint a kívánt hatásnak éppen ellentettjét váltották ki.
Vágó Márta így vélekedik errõl a kérdésrõl: "Gondolkodtam, hogy miért nem segít rajta az analízis, hogy az analízisben szerzett belátások és ismeretek mért nem jelentettek neki egyebet új spekulációs anyagnál, amelyeket oly különös egykedvûséggel, mintegy megállapító közönnyel használ fel verseiben, és nem hajlandó igazán »feldolgozni« érzelmileg. Az Eszmélet 9. szakaszában »Láttam, hogy a múlt meghasadt / s csak képzeletet lehet feladni« ; benne van annak a teljes felismerése, hogy a múlt meghasadt emlékeiben, anélkül úgy látszik, hogy észrevette volna, hogy maga az emlékeket raktározó lélek is vele hasad a tartalommal."
Vágó Mártának ez utóbbi megállapítása szinte elõrevetíti az utókor által felállított kórkép leglényegibb elemét, a "hasítás" mechanizmusának leképezõdését. Sõt Vágó Márta az, aki akaratán kívül csaknem pontos leírást ad a személyiségzavar József Attilára jellemzõ megnyilvánulásairól: "... éreztem, hogy nagyon messzire tudna már elmenni a megaláztatásban, hogy bosszút álljon, talán nemcsak a múltért, hanem a jelenért. ... Egy emberrel külön közösséget fenntartani, létrehozni sem tudott. ... Ha magatartásával szemben igények merültek föl, megbokrosodott vagy elzárkózott. Azonnal akart kapni, mindent, ami kellett neki, talajt, támaszt, segítséget, fenntartás nélküli szeretetet ..."

Évekkel a költõ halála után dr. Varga Ervin rekonstruálta József Attila pathográfiáját, s ebben többek között a következõket állapítja meg:

- Fejlõdése során az ösztönszféra (faj- és önfenntartási) mindvégig elmarad, az aránytalanul óriásra nõtt intellektuális megismerõ és produktív képesség mögött.
- Nemcsak a környezetében, hanem benne is végigkísérnek ambitendenc erõk: nem kitartó és konok; azt kínozza legjobban, akit szeret stb.
- Érzelmi életében mindvégig kielégületlen. Sikerélmény soha nem elégíti ki. (Szerelem és költõi alkotás vonatkozásában.)
- Koraérett és felelõtlenül játékos.

A fönti megállapítások megfelelnek a személyiségzavar azon jellegzetességének, hogy az ilyen betegségben szenvedõ személy nem tud megküzdeni a stresszel, és problémakezelése éretlen módon valósul meg.

A korábbi szakirodalom József Attila betegségét többnyire édesanyja halálától eredezteti, de ennek ellentmondani látszik, hogy a költõ elsõ öngyilkossági kísérlete öt évvel édesanyja halála elõtt, 1914-ben volt. Ekkor József Attila még csak 9 éves, de a környezetével, a világgal való ellentmondásos viszonyának feloldása számára már ekkor megoldhatatlan feladatnak tûnt.

Betegségének elsõ jelei tehát már a prepubertás korban jelentkeznek, és ettõl kezdve egyre nyilvánvalóbb tünetekben manifesztálódnak.

Az újabb kutatások szerint József Attila ún. border line személyiségzavarban szenvedett, melynek legfõbb ismérvei (a már említetteken túl): a polarizált anyakép (jó anya / rossz anya); ennek a polarizációnak kiterjesztése az egész világra; az ürességélmény, ebbõl adódóan az egyedülléttõl való félelem és elhárító mechanizmusként a túl szoros, ellentmondásos, viharos párkapcsolatok.
Az ilyen személyiségzavar az orális-anális korszak átmenete (18-24 hónapos kor) idejétõl eredeztethetõ, és a következetlen anyai magatartásból fakad. Az anya hol nagyon dédelgeti gyermekét, hol pedig váratlanul elutasítja, frusztrálja.

Közvetlen bizonyítékaink nincsenek arra vonatkozóan, hogy József Attila két éves koráig milyen volt anya és fia viszonya, de az életrajz kapcsán feltételezhetõ, hogy e kapcsolat már ekkor ambivalens volt. Az anya majdnem belehalt a szülésbe, terhessége utolsó idõszakában már betegeskedett. Az is valószínûsíthetõ, hogy csak férje kedvéért vállalta a harmadik gyermeket. (Második lányát József Áron hetekig meg sem nézte, annyira csalódott volt, hogy nem fiú lett.) A nehéz, feltehetõen nem kívánt terhesség és a rettenetes szülés emléke, valamint a férjével már ekkor ellentmondásos viszony önmagában is okozhatta, hogy Põcze Borbála hol így, hol úgy bánjon kisfiával.
Késõbbi idõszakra utal József Attila "Szabad ötletek jegyzéke két ülésben" címû szabad asszociációkat tartalmazó írásának ide vonatkozó részlete (Ezen írásról általában úgy vélekedtek, hogy Gyömrõi Edit javaslatára írta József Attila, de ezt Gyömrõi cáfolta.):
"... anya, megütötted magad, fiam? ... én lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza oly sokszor, amit hoztam, ez nagyon megalázó volt, hiszen én magam kellett ott hogy nézzem, hogy jó-e az áru, aztán én, ha már elfogadtam, hogyan vigyem vissza."

A "mamáról" szóló versek is tanúskodnak errõl a jó anya / rossz anya polarizált képrõl:

"ordítottam, toporzékoltam
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám." (Mama, 1934)

"Vigasztaltad fiad és pirongattad,
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad." (Kései sirató, 1935)

"Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -" (Gyermekké tettél, 1936)

Látható tehát, hogy József Attila betegségének alapjai valószínûsíthetõk az életrajz és az életmû alapján.

A továbbiakban a border line személyiségzavar fent említett összetevõinek megjelenését szeretném megvizsgálni József Attila motívumrendszerében, a Szürkület címû (1937), az utolsó versek közt számontartott költemény szövegébõl kiindulva.

A vers elsõ olvasásra is mutatja, hogy benne egy felbomlott személyiség vergõdése jelenik meg. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk a verset, kitûnik, hogy József Attila mennyire tudatosan szerkesztette még az utolsók közül való ezen alkotását is.

Elhárító mechanizmusának egyik eleme, hogy a versalkotás tevékenységével próbálta összetartani saját széthullott világát. Erre utal a vers 12. sora: "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe belefogóznom."
És íme, a vers valóban jambikus lejtésû, 23 sornyi jambikus tizenkettes alkotja + 2 tízszótagos, egy 16 szótagos és egy 14 szótagos sor.

A szótagszám eltéréseinek minden esetben külön jelentése van: az elsõ, bevezetõ sor után következik a 2 tízszótagos sor:
"Távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegõt."
Ezután 20 tizenkét szótagos sor következik, majd mintegy a csattanószerû lezárás elõkészítéseként következik a 16 szótagos sor verbális stílusú, expresszív felsorolása, szimbolizálván a költõ külvilággal való elviselhetetlen küzdelmét:
"Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,"

Végül pedig kimondja, az emberek azért nem értik õt, mert õ teherként magában hordja "a tiszta ûrt".

Bezárult a kör: ami a vers elején kiemelt két rövid sorban még "Távol" volt, a világ üressége, "az üres levegõ", az mostmár a költõ személyiségében összpontosul; a vers végére a saját világhiányává válik. Ez, a fõ mondanivalót hordozó utolsó sor formailag is kiemelt: ez az egyedüli 14 szótagos sor, és teljesen szétesik benne a versritmus.

József Attila korábbi verseiben is megjelenik már a világhiány, a semmiélmény iszonyata:
"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog," (Reménytelenül, 1933)

"Az idõ semmit játszik" (Nyári délután, 1934)

"A semmibõl vissza ne rántsatok" (Ki-be ugrál, 1936)

"Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló ûrben lengve
jövõjének nekivág" (Költõnk és kora, 1937)

A Szürkület címû versben az a kép, ahogyan a világ "rácsvilágát" ábrázolja a költõ ("tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegõt"), szintén nem elõzmény nélküli:
"... mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán" (Téli éjszaka, 1933)

"Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az õszi ködök" (Õsz, 1935)

A misztikus üresség eluralja József Attila egész világát, pedig élete legnagyobb vágya a harmónia elérése volt. Hiszen a harmónia maga az egység, a hasadás nélküli egész, az összhang ösztönök és intellektus között. Szóhasználatában szinte szinonim fogalom harmónia és rend. (vö. A város peremén, 1933) A saját életében azonban nem sikerült ezt a rendet megteremtenie, a személyiség széthullik, mint ahogy a Szürkület sorai is mutatják:
"Válaszolna ösztönöm,
..., de nem beszél,
... Mihez foghatnék
nélküle?"

A versben más sorok is a személyiség széthullásának folyamatát szemléltetik:
"A tárgy-egyén mind elválik a többitõl,
magába mélyed és talán megsemmisül"
(Itt valószínûleg maga a költõ is arra utal, hogy személyisége felbomlását meggyorsította, elõsegítette az analízis.)
Ebben a két sorban benne rejlik egy kulcsgondolat, amely József Attila sok más versében is megjelenik, a hasítás motívumaként.
Több versében is feltûnik az a kép, amelyben a világot egy halom hasított fához hasonlítja:
"Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált"
(Eszmélet IV., 1934, Magad emésztõ, 1934)
S mivel e megrázó képsor sokakat megbotránkoztat a környezetében, József Attila szükségesnek tartja megmagyarázni jelentését:
"... fejlõdést csak remélünk, képzeljük, hogy egyre teljesebb egységekké, kiválóbb új minõségekké válunk - nem igaz! A jelenben, a valóságban szétdarabolt mennyiségek vagyunk, és ha kívülrõl megmozgatják a halom fát, valaki elmegy mellette, meglöki, szétgurul, széthull!"

József Attila a - bevezetõben említett - polarizált anyaképet kiterjesztette az egész világra, vagyis a hasítás mechanizmusa létrehozta benne azt az oppozíciós rendszert, amiben gondolkozott. Erre épült egész filozófiai rendszere, sõt képrendszere is. Ebben a rendszerben értelmezhetõ például az igaz és a valódi fogalmának elhatárolására ("az igazat mondd, ne csak a valódit!" Thomas Mann üdvözlete, 1937), de ide tartoznak azok a paradox állítások is, amelyek közül a Szürkületben is megjelenik egy: "Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés".

A Szürkület címû vers tengelye (elõtte és utána egyaránt 13 sor van) József Attila életének központi problémáját rejti; sohasem sikerült igazán felnõnie, bizonyos tekintetben gyermek maradt. Vágó Márta errõl így ír: "Számtalan versében beismeri, hogy gyermek maradt, nem is tudom, hány verse kezdõdik »mint gyermek«-kel."
A gyermeki létben élés kínozza a költõt, verseiben ezzel összefüggésben megjelenik a kiszolgáltatottság érzése ("A sötét szoba sarkában zokog / egy tehetetlen guggoló gyerek" Egy gyerek sír, 1933), az anyai szeretet hiánya, valamint a minél szorosabb párkapcsolat kialakításának igénye ("Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. / Ostoba vagyok - foglalkozz velem." Gyermekké tettél, 1936).

A Szürkület második része a költõ és a világ, a környezet viszonyát mutatja be. Kitûnik, hogy József Attila nemcsak saját bomló személyiségével, hanem környezetével is harcban áll, s ez taszítja végül a teljes reményvesztettségbe, a "tiszta ûr"-be.

A Szürkület József Attila utolsó versei közé tartozik, belõle az önfeladás légköre árad. Már a vers címe és elsõ sora is erre utal. "Ez éles, tiszta szürkület való nekem." Ez a paradox (,mely az oximoron különös stílushatásából adódik) indítás beleillik József Attila hasított, polarizált világába, de a szürkület színvilága már a teljes lemondást sugallja.
József Attila képisége a meleg színekre épült, ebben is talán a fészekmelegségre vágyódása jelent meg: "Gond rakja barna fészkét", "õszutói barna alkonyat", "Barna, bús ököl", "piros kedve pillangó volt". A szürkeség számára mindig valami visszataszító dologhoz társul: "szürke csöpp varangy", "... szürke takarót, illik a szegénységhez". Sõt, olyan verse is van, amelyben a szürkeség már a halált idézi: "mint akasztott ember szederjes szürke nyelvét".

A költõ 1935-ben még ezt írja: " Életben tart a halálfélelem". (Micsoda paradox állítás ez is!) Ám a Szürkület címû vers bizonyítja, hogy megírása idején (1937) már nincs, ami József Attilát megtartsa az életben.

Sokan vitatták, öngyilkosság volt-e József Attila halála, vagy baleset. Akárhogy történt is, a költõ ekkor már fel volt készülve a halálra, és versei motívumrendszerébõl - talán nem merészség végiggondolni - még a "halálnemre" is következtetni lehet.
Egyik legfontosabb, egész költészetén következetesen végigvonuló motívum a vonatkép. Már 1924-ben figyelmeztet Egyszerû ez címû versében: "Vonaton jár az idõ". Két évvel késõbb már erõteljesebben utal a kép a halálvárásra: "vonat elé leguggolni" (Ülni, állni, ölni, halni). József Attilát már igen korán foglalkoztatta a vonat és a halál összekapcsolásának lehetõsége, ezt bizonyítja Részeg a síneken címû verse (1922).
Életrajzi adatokból tudjuk, hogy már egészen fiatalon megkísérelt õ maga is a vonat elé feküdni (ez volt 3. öngyilkossági kísérlete 1923-ban, Makón). Errõl így számolt be nõvérének, Jolánnak: "Különben vonat alatt is feküdtem ... ,de engem felszedtek, mert elõttem valakit elgázolt".

1937. december 3-án este már semmit sem bízott a véletlenre ... , az 1284-es számú tehervonat végzett vele.

Nagy Emília

© LKG, 2002.